Az ókori Egyiptom vagy „Óegyiptom” hosszú ideig fennállt ókori, nagy folyam menti civilizáció volt Északkelet-Afrikában, túlnyomórészt a mai Egyiptom területén. A Nílus völgyében feküdt a folyó középső és alsó szakasza mentén északon a Nílus-deltája és a Nílus negyedik kataraktája között, legnagyobb kiterjedését az i. e. 2. évezredben, az Újbirodalom idején érte el. Egyes korszakokban a birodalom a Közel-Keletet, a Keleti-sivatagot a Vörös-tengerig, a Sínai-félszigetet és a mai Líbiai-sivatagot is magába foglalta. Az ókori Egyiptom több mint három és fél évezreden keresztül fejlődött. Története i. e. 3150 körül kezdődött a Nílus menti települések egyesítésével és i. e. 31-ben ért véget, amikor a Római Birodalom elfoglalta az országot, bár nem ők voltak az elsők, akik megszerezték az uralmat Egyiptom fölött.

Az egyiptomiak országukat számos néven emlegették, például Kemet, azaz „Fekete Föld”.

Az egyiptomi civilizációt és társadalmat sokan merevnek, arisztokratikusnak, kasztszerűnek; irracionálisnak és a halál szeretetére épülőnek; elmúltnak és távolinak tartják. Ez a kép azonban félrevezető. Az egyiptomi civilizáció a maga korában nagyon életteli, változatos, sok meglepően modern kulturális jellegzetességet mutató, és a szoborszerű merevségnél sokkal rugalmasabb volt. A görögök és egyéb fiatalabb kultúrák, melyeket ma a modern európai civilizáció kezdeteinek tartunk, a mezopotámiai kultúrák mellett az egyiptomit tekintették mintaképüknek.

Földrajz

Történeti földrajza

Mintegy ötvenezer évvel ezelőtt Észak-Afrika éghajlata egészen más volt. Ez a jégkorszakok ideje Európában, melynek globális éghajlat-változtató hatása itt (Észak-Afrika) leginkább a sok csapadékban jelentkezett. A mai Szahara helyén fűtenger, erdős ligetek és trópusi dzsungel váltogatta egymást. Mindenféle állat élt ott, melyek ma Afrika trópusi, mindennapos esőktől áztatott részein tanyáznak. Antilopok, zebrák, zsiráfok, majmok, struccok, gepárdok, oroszlánok, párducok, bivalyok és orrszarvúak. Ezidőben a Szahara folyamatosan lakott hely volt, vadászó törzsek portyáztak szerte a tájon.

Az egykori szubtropikus Európa hegyeit gleccserek szántották fel, az állatvilág meghátrált a zord időjárás elől, tipikus hidegtűrő növény- és állatfajok terjedtek. Európa - főleg Skandinávia és a Brit-szigetek - területe a hatalmas súly alatt úgy megsüllyedt, hogy a jég elolvadásával, azaz a terhelés megszűntével felemelkedésük ma is tart. A jégsapka és a gleccserek olyan mennyiségű vizet tartottak fogva, hogy a világtengerek szintje leapadt - így juthattak át az első emberek száraz lábbal az amerikai kontinensre. A Földközi-tenger térségében a hatás sokkal drasztikusabb volt, mint a világon bárhol másutt. Az egykori Tethys-tenger medencéje annyira beszűkült, hogy annak egésze beltenger lett Ázsia, Afrika és Európa között. A világtengerekkel csak a keskeny és viszonylag sekély Gibraltári-szoroson keresztül volt összeköttetésben, a korábbi Indiai-óceáni kapcsolatot Afrika, illetve az Arab-félsziget teljesen elzárta.

Abban a pillanatban, mikor az Atlanti-óceán szintje annyira lecsökkent, hogy Gibraltár szárazra került, a Földközi-tenger vízutánpótlása kizárólag a folyók vízhozamától függött. Az északról igyekvő folyók ezidőtájt kevesebb vizet szállítottak, délről pedig csak kevés folyó torkollik ide. A Földközi-tenger ma is többet párologtat, mint amennyit a folyók pótolnak, ennek jele a Gibraltári-szorosban észlelhető állandó, nyugat felé tartó áramlat. A folyóvizek által szállított víz és a közvetlenül a tengerbe eső csapadék annyival kevesebb a párolgásnál, amennyit az áramlatnak pótolnia kell. A Gibraltári-szoros szárazulattá válásakor tehát megszűnt az utánpótlás lehetősége, a Földközi-tenger egy nagyobb és két kisebb Holt-tengerré alakult, zsugorodása mindaddig tartott, míg felülete elegendően kicsi lett ahhoz, hogy a párolgás egyenlő legyen a vízpótlással. A Gibraltárnál jóval keletebbre kezdődő beltenger-láncolat egészen Belső-Ázsiáig húzódott, legnagyobb tagja a Fekete-tengertől a Balhas-tóig elnyúló Paratethys-maradvány volt. Ez a lánc egészen különleges éghajlat-meghatározó szerepet játszott, és jóval az ember megjelenése előtt kialakult. Az emberré válás késői szakaszaiban a Homo nemzetség képviselői előtt végig nyitva állt az út észak felé.

A hihetetlenül sós, mélyen az óceánok szintje alatti vízszintű holt tengerbe ömlő folyók völgye ma is kilométerekre követhető a tengerfenéken. Ez történt a Nílussal is, mely mélyen bevágta magát a kontinens kőzetrétegeibe, hatalmas medre kanyonként kígyózott végig az akkor szavannás síkság - alatt. Olyan mély árkot vájt magának, amely már a mai Asszuánnál is mélyebben van a mai tengerszinttől!

A Nílusnak akkoriban még rengeteg mellékfolyója volt, a mai víztelen sivatagokban bővizű források fakadtak, és a mai száraz vádik (wâdi) bőséges patakok és folyók medrei voltak. A Nílus magas partjain, a szurdokokban és a völgyoldalakon sűrű erdők váltakoztak kevésbé sűrűekkel, a fennsík cserjés pusztáin bőven akadtak fűevők. A völgy ezidőtől már folyamatosan lakott volt, de nem állandó népességgel. A völgybe ereszkedő vadászok nem maradtak sokáig egy helyben a meleg, párás vidéken, ahol rengeteg betegség, ráadásul krokodilok és vízilovak leselkedtek rájuk. Az állandóan mozgó törzsek csak időnként, rövid időszakokra telepedtek le. A völgy környéke viszont ideális környezetet biztosított a mezolit vadászainak. I. e. 15000 tájától a Nílus magas partjain már rengeteg állandó település volt.

Legkésőbb tizenegy-tízezer évvel ezelőtt (i. e. IX. évezred), a Dryas-III. periódus után kezdődött a máig is tartó interglaciális, mely nagy változásokat hozott euro-afro-ázsia területein éppúgy, mint a világon mindenhol. A jégmezők visszahúzódásával az óceánok szintje magasabb lett a Gibraltári-szoros kőgátjánál. A medence feltöltődésének üteme ismeretlen, bár bizonnyal gyors. Az állatok közül talán csak a leggyorsabbak menekülhettek, s az ember nem tartozik ezek közé... Az ember őstörténetének egész fejezeti kerültek víz alá végleg, hiszen az ember évtízezredekig portyázott azokon a helyeken, melyek ma a Földközi-tenger alatt vannak. Amikor a nyugati medence megfelelően feltöltődött, a keleti került sorra, s vele együtt a Nílus is, mely akkorra mélyen a világtengerek szintje alatt folyt Núbiától kezdve. Úgy is lehet fogalmazni, hogy hirtelen megrövidült, hosszú és keskeny fjord jött létre. Ezt a fjordot a folyó bőséges hordaléka hamarosan a Deltáig feltöltötte, néhány száz méter széles, összefüggő mocsárvidéket alakított ki az első zuhatagtól (mai asszuáni gát) - a teljes hosszon. Vagyis az ókori Egyiptom teljes területén, hiszen e fogalom tulajdonképpen csak a szorosan vett folyamvölgyet takarja.

 Ókori földrajza

A szó szoros értelmében vett Egyiptom a Nílus első kataraktájától (zuhatagától) a Földközi-tengerig terjedő terület. Északról a Földközi-tenger, délről a Nílus zuhatagai (kataraktái), keletről a Sínai-félsziget és a Vörös-tenger, nyugatról pedig a Szahara határolja. A Nílus rendszeres áradása termékeny iszapréteget terített a folyóvölgyre. Így jöhetett létre az élénk mezőgazdaság, öntözés segítségével. Az egyiptomiak már 4000 éve fejlett öntözőrendszereket és gátakat tudtak építeni. Mezopotámiával ellentétben itt nem a folyó szabályozása és az áradás távol tartása volt a cél, hanem épp ellenkezőleg, az áradás által hozott rendkívül termékeny iszap minél teljesebb leülepedése érdekében a kiáradt vizet tartották vissza a földeken. A gátakat és öntözőcsatornákat a települések közösségei hozták létre, majd az egységes Nílus-völgyi állam kialakulása után a közmunkások.

Jól nyomon követhető, ahogy a települések délről észak felé haladva jöttek létre. Ez a folyómeder fokozatos feltöltődésével magyarázható. Legkorábban az első vízesés környéke, a későbbi To-Konszit kerület népesült be. Szuanu (görög Szyéné) városa egyike a legelsőknek, valamint itt található Abu (Elephantiné), Lak (vagy Ai-Lak, Pilak, görögül Phylé) és Nubit (Ombosz) is.

Felső-egyiptomi kerületek és fontosabb helységei

• To-Konszit (városait ld. feljebb)
• Honu (vagy Khonu) - Honu (Szilszilisz), Heni (Szpeosz Haremhab)
• Tesz-Hór - Meszen, Debu (vagy Behdet, Deba, Apollinopolisz Magna)
• Tjen - Nehem (Hierakónpolisz), Neheb (Eileithyaszpolisz), Esznet (Eszna), Ta-Szenet (vagy Junit, Latopolisz), Per-Hathór (Pathyrisz vagy Aphroditészpolisz), Hefat (Kontra-Pathyrisz)
• Uaszet - Dzserit (Tuphium), Junit (vagy On-Resi, Hermonthisz), Uaszet (vagy Vászet, Dioszpolisz hé megalé)
• Hór - Kuszit (vagy Gesza), Gebtiu (vagy Kubti, Koptosz, Apollinopolisz Parva)
• Tarir - Tentarisz (vagy Tarir, Junet, Tentyra), Pa-Nubit
• Haszehoh (vagy Khaszekhoh) - Hut-szehem (vagy Hev, Dioszpolisz Mikra)
• Tjinites - Tin (Thisz), Abdu (Abydosz)
• Apu (vagy Khemi) - Ipu Hemt-Min (Khemmisz Panopolisz), Hut-Repit (Athrybisz), Sui (vagy Sevej)
• Baar - Ré-kereret
• Duf - Sasoptu (Isziu)
• Itef Hont - Szávet (vagy Szaum)
• Itef Pohu - Kisz (vagy Kuszit, Guszai)
• Unu - Hatnub (vagy Hetneszut, Alabasztrénon Orosz), Ahet-Aton, Tiroti (vagy Déru), Heszeret, Hmunev (vagy Unu, Hermopolisz Magna), Hor-ver
• Mihi - Monait-Hufu, Panubit (Szpeosz Artemidosz), Nefer-vesz (vagy Nofirusz), Tatehen-Vernahet (Akórisz)
• Uabu - Per-Medzsed (Oxyrrhynkhosz), Hbonu (vagy Tajevdzsájet, Ankyronpolisz, Theodosziopolisz), Kasa (Kynopolisz), Hajbom (Hipponom)
• Nuhit Reszi - Hahninszu (vagy Hnész, Hérakleopolisz Magna)